Baromira jól hangzana, ha azt mondhatnám, hogy mindig is tudtam, hogy bringázni akarok, vagy hogy előbb tudtam bringázni mint járni, de ez köszönő viszonyban sem lenne a valósággal. Tisztán emlékszem még a legelső biciklimre, amit a dédszüleimtől kaptam ovis koromban, és hogy nem volt egyszerű megtanulni használni a járművet.

Az első mountain bike-om árát (14.900 Ft) 10 és 20 forintosokból spóroltam össze még általános iskolás koromban, de ebben az időben csak suliba járásra használtam még - sokszor illegálisan, mert a szüleim nem örültek neki, ha bringával tekeregtem. Gimnazista és egyetemista éveim alatt - bár intenzíven sportoltam - bringán egyáltalán nem ültem.

Harmadik éve voltunk már együtt a párommal, aki ekkor már hegyikerékpározott, mikor kitaláltuk - pontosabban ő találta ki - hogy milyen klassz lenne együtt bringázgatni. 2008 tavaszán meg is kaptam tőle életem első igazi hegyikerékpárját, egy Magellan Crater formájában. Ekkor még nem sejtette senki, hogy milyen erejű lavinát indít ez el.

A bringa megvan, jöhetnek a hegyek! Nosza, hódítsuk meg a Budai-hegységet! Aha, persze tekerjünk! Csakhogy alig, vagy nem is bírtam felküzdeni magamat egy-egy meredekebb úton, és most nem a köves-gyökeres ösvényekről beszélek, hanem a városban található meredekebb utcákról. Megesett, hogy a Kiscelli úton tekertünk felfelé, amikor már egyszerűen nem bírtam tovább, és nemhogy leszálltam a paripáról, hanem le kellett ülnöm egy kerítés talapzatára, mert alig kaptam levegőt. Szinte rosszul lettem. Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, ha eszembe jutnak ezek az emlékek. Némi fejlődést jelentett, amikor a Szépvölgyi úton felfelé szintén le kellett szállnom, mert nem bírtam, de akkor már nem ültem le pihegni, hanem toltam tovább.

Ha mostanában az erdőben tekerve látok olyan párokat bringázni, ahol a srác áll az emelkedő tetején, és bíztatja a lejtő alján küzdő kedvesét, hogy tartson ki, mert mindjárt felér, én is mindig szólók pár bíztató szót, mert tisztán emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor én a voltam az emelkedő alján lévő lány.

Így visszagondolva érthetetlen, hogy hogy nem ment el a kedvem az egésztől. És hogy a párom kedve nem ment el tőlem (és az élettől), amennyit én nyafogtam és durcáskodtam! Aztán a bizonyítási vágy, a makacsság, vagy ki tudja mi, tovább lendített és a bringázás a mindennapjaim, az életem szerves részévé vált. Hatalmas élményt jelentett, mikor a mostani kerékpáromat „összelegóztuk”, egy igazán csajos, egyedi darabot hozva létre. Megbarátkoztam az SPD pedállal, a pulzusmérővel, a végeláthatatlan görgőzéssel és jobban várom a versenyeket, mint kisgyermekként a Karácsonyt.

Hogy mit ad nekem a kerékpározás?

Nem is tudom, hol kezdjem. A sport – főleg így, hogy versenyzek is – rendszert vitt az életembe, megtanított küzdeni, talpra állni, nem feladni. Tudom, hogy ez nagyon sablonosan hangzik, de valóban így van. Egy-egy nehezebb verseny emléke, a húzósabb edzések közben szerzett tapasztalat erőt és tartást ad az életem egyéb területein is. Nem is beszélve arról a különleges extázisról, amit versenyek közben árad szét bennem. És természetesen ott van a végtelen szabadság érzése, ami minden alkalommal hatalmába kerít, ha nyeregbe pattanok, és nekivágok erdőnek-mezőnek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bringázás során csak pozitív élmények értek. Vannak rosszabb napok is, amikor nehezebb nyeregbe szállni, amikor leszorít egy autós, vagy megbüntetnek, mert nincs csengő a bicajon. Az eléhezés, a sár, a vér, a könny sem ismeretlen, de mindezekkel együtt azt mondom, hogy megéri.

Sajnos nem tartozom az extrán bátor, bevállalós bringások közé – bár igyekszem ezen változtatni –, de az akaraterő, az alázat és a lelkesedés mindig (majdnem mindig) kéznél van, és ha az izmok fáradnak is, próbálok lélekből tekerni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a kezdetektől fogva sok támogatást és segítséget kapok. A párom, aki azóta már a férjem, mindig mellettem áll, bíztat, tanít, és szükség esetén vígasztal. No meg aggódik értem minden egyes alkalommal, ha egyedül megyek felfedezni az erdőt. Sokat köszönhetek Valcsó Anikónak is, aki évek óta edzett engem. Sajnos már nincs közöttünk, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutnának eszembe a közösen megtett kilométerek, a hasznos tanácsok, a nevetése és a sok-sok pozitív gondolat! És persze itt van a csapathoz való tartozás – Bike4Life – öröme is: azelőtt nem is gondoltam volna, de plusz erőt ad, ha csapatmezben tekerek, mert akkor nemcsak magamért próbálom leküzdeni az akadályokat – leginkább önmagam korlátait –, hanem a társakért is küzdök.

Wetzl Márta Magdaléna